A város nevének eredetéről számtalan teória keletkezett, még a mainapig nincs egyetértés ebben a kérdésben. A nyelvészek többsége személynévből származó helynévnek tartja a Vác nevet. A Bécsi Képes Krónikában leírt legenda szerint 1074-ben, amikor a közelben vívott, a magyar trónöröklési rendet meghatározó csata előtt Géza és László herceg itt járt, a területet erdőség borította, melyben egy Vác nevezetű remete élt, róla kapta volna a város a nevét. Más elmélet szerint magyar törzsi névből (Vath) származik a név, de felmerült a "vác" szó, mint fontosabb települést, központot jelentő szláv eredetű kifejezés is. Vác városának első történetírója, Desericzky József (1702-1765) megemlékezik Vác remetéről, s őt mint élő alakot tünteti fel.
Irásai szerint Felső-Magyarországról vándorolt Vác irányába, szent meggyőződésből, lelkesedésből vezérelve intett búcsút a szülői háznak.
Elsőként a visegrádi erdőkben kereste a maga számára leginkább megfelelő utat a szent életvitelhez, majd átkelt a Dunán és a „Vác-környéki” erdőkben telepedett le, itt a nap nagyrészében imádkozásban töltötte élte mindennapjait.
Szent László király - akinek a mogyoródi csata előtt, 1074-ben megjósolta győzelmét - rendkívül kedvelte őt. Ekkor László megfogadta, hogy ha győztesen tér vissza a csatából embereivel, templomot épít Szűz Mária tiszteletére.  
Weber Henrik festőművészt  is megihlette Vác alapításának legendája. A festő azt a pillanatot ábrázolja, amikor Géza király boldog Vác remetével találkozik és ígéretet tesz neki, hogy kolostort épít, melyben aztán zavartalanul élhet hivatásának.

„De Géza, László és Ottó hercegek és az egész magyar hadsereg, amely velük volt, megszállottak Vác táján. És ottan volt egy nagy erdő és senki sem tanyázott benne, csak Vác nevű szentéletű remete, akinek nevéről nevezte el később Géza herceg  az ott alapított várost.”
A győzelem után László megépítette a váci Székesegyházat.
Vác városa mindenkor tiszteletben tartotta a szent életű remete emlékét. Még a XVIII. sz. végén is fennállott a nyugati városkapu melletti legrégibb ház falán a remete képe ezzel a felirattal: B. Vatius.
A pálosok a lengyelországi czestohowai kolostorban elődeik közé sorolták azokat a remetéket is, akik még a rend megalapítása előtt istenfélelemben töltötték életüket. Így került a pálos szentek társaságába boldog Vác remete. A festmény 1x1,3 m. A képen Vác remete egy ház előtt üldögél és egy nyitott könyvből imádkozik. Előtte nagy kereszt áll, fehér kámzsa van rajta, a capucium a nyakába csúszott. A jobb oldal háttere erdő és hegyvidék. A festmény alatt a következő szöveg található:  B. WAAC PAVLINAM EREMUM INCOLENS, VITAE SANTITATE DIVO LADISLAO REGI VENERANDVS ETIAM VRBI AB EO CONDITAE NOMEN 1000. Boldog Vác pálos remete élete és szentsége Szent László királynak (ajánlva)...

Vác remete szobrát egy helyi művész, Kapás Sándor alkotta meg 1908-ban.Remete szobrát egy helyi művész, Kapás Sándor alkotta meg. A mű - ihletőjének állítólagos vándorlásaihoz hűen - több alkalommal költözött a város határain belül. Eredetileg a Konstantin tér és a Káptalan utca kereszteződésénél lévő Emericana egyesületi ház oldalánál állt, mígnem a zeneiskola építésénél lebontották, majd ezt követően a Géza király téri I. Géza király Közgazdasági Szakközépiskola kertjébe került. Jelenlegi helyére a Kossuth tér rendezése után került a szobor. A barlang és a román stílusú templom furcsa keveredését felidéző keretben lévő köztéri alkotás a remete mellett egy szarvast is ábrázol. Ez részben utalhat a remete erdőlakó életmódjára, de emellett többen úgy vélték és vélik, hogy az agancsos állat szobra a Képes Krónika történetével szorosan összefüggő szimbólum.  
Boldog Vác remete, Vác város névadójának emléknapja minden év november 26-án van.

Fotó: Majdán István

Böőr László - Adatok az '56-os forradalom Pest megyei történetéhez könyvében összeszedte az 1956 október 23-a utáni eseményeket váci eseményeket. Ezeket olvashatják most itt újra.

Október 25-én délután 16 óra körül a tüntetők a rendőrséghez vonultak, kérve az ott fogva tartott 4 egyetemista szabadon bocsátását. A rendőrség segítséget kért a városban állomásozó 32. sz. önálló híradó ezredtől, melynek egyes alakulatai — a parancsnok Gerencsér őrnagy vezetésével — a helyszínre mentek. Gerencsér bement az épületbe, majd a rendőrség parancsnokával — Enyedi Ferenc főhadnaggyal — együtt megjelent az erkélyen és közölte, hogy az épületben nincsenek egyetemisták, és felszólította a tüntetőket a békés elvonulásra. A tömeg azonban maradt. Ezután az őrnagy tűzparancsot adott, de a honvédek nem engedelmeskedtek. Gerencsér pisztolyából a levegőbe lőtt, majd ezt követően az erkélyen álló néhány ÁVH-s tiszt — valószínűleg Czira ÁVH-s százados — lövöldözésbe kezdett. Az ÁVH- sok a tűzparancsot nem teljesítő katonák felé lőttek. A lövedékek „az utca kövezetén megpattantak” és 5 személyt — 2 tisztet, 2 honvédet és egy polgári személyt — megsebesítettek. „A helyőrség parancsnok (Gerencsér őrnagy) a fenti események után kijött a rendőrség épületéből és Földvári százados javaslatára elrendelte a katonák bevonását a laktanyába, mert ekkor már igen félő volt, hogy a katonák is a tömeg befolyása alá esnek és lefegyverzik őket” — írta az ezredparancsnokság 1957. január 3-án. A katonák elvonulását követően a rendőrség ki is engedte az épületben valóban fogva tartott 4 egyetemistát.
Ugyanezen a napon, a városban zajló tüntetés alkalmával került sor a tanácsháza előtt álló, valamint a Konstantin téren emelt szovjet emlékművek ledöntésére.

Október 27-én 10 órakor a váci börtön parancsnoka segítséget kért a Híradó ezredtől, mondván, hogy nagy tömeg van az épület előtt. A riasztásra kb. 150 katona vonult ki 6 gép-kocsival. A kiérkezésükig kb. 10 perc telt el, de a börtön előtti főút ekkorra már tele volt rabokkal és civilekkel. A további eseményekről idézem az ezred jelentését: „A civilekkel történt teljes összekavarodás miatt intézkedés nem volt lehetséges. A katonák megérkezésekor az épületből a kórház feletti toronyszobából — vagy őrhelyről — több sorozatot adtak le a honvédekre, aminek következtében egy honvéd láblövést kapott és 1 polgári lakos is megsebesült. Amikor a katonák látták, hogy a börtönből, az ablakokból tüzet nyitottak rájuk, a tüzet viszonozták és ezzel a további tüzelést megakadályozták.”
Az elfogott fegyházigazgatót és a lövöldözésben részt vetteket november 2-án Budapestre, a Markó utcai fogházba szállították.

A Váci Városi Tanács V. B. Igazgatási Osztályának 1957. március 6-án kelt jelentése szerint Vác városában az ellen-forradalmi cselekmények következtében egy hősi halott volt: Navratil István (Kistarcsa, 1935.) honvéd őrvezető, kistarcsai lakos, akit halála után őrmesterré léptettek elő. „November 1- én lett hősi halott.”
A haláleset anyakönyvezve nem lett, egyéb forrásaim sem tesznek erről említést. Gyanúm az, hogy ilyen személy nem is létezett, „összekeverték” a honvéd Hrovatin Károllyal.
A honvéd Hrovatin Károly (Vecsés, 1935. dec. 31.) vecsési lakos halálesetének időpontja is meglehetősen bizonytalan. Vác város halotti anyakönyvében a haláleset ideje 1956. október 28., oka lövési sérülésből való elvérzés. A bejegyzés dátuma: 1956. november 22. (!). Az 1959 márciusában összeállított belügyi jelentés október 29-re teszi a tragikus eseményt, míg a haláleset időpontjában bizonytalan: „Az ellenforradalmárok a Buki-szigeti vízműveket biztosító őrséget megtámadták, melynek következtében az őrség Hrovatin Károly váci lakost súlyosan megsebesítették, aki később meg is halt.”

Nem egyértelműek a Vácott székelő katonai alakulatok adatai sem. Az 52. Légvédelmi tüzérezred a Buki-szigeten lezajlott támadás időpontját október 28-án hajnalra teszi, míg Hrovatin alakulata — a 32-es Híradó ezred — jelentésében október 29-éről írta: „Hajnalban a Büki szigeti vízműveket biztosító őrséget megtámadták ismeretlen fegyveresek. A támadás során keletkezett tűzharcban Hrovatin Károly őrmester súlyosan megsebesült. A tűzharcban álló őrség segítségére Kovács Mihály hadnagy parancsnoksága alatt 10 főt küldtünk, melyet a tüzér alakulat 1 harckocsival erősített meg. Azonban a harckocsi az ingoványos talajon nem tudott előrejutni. A sebesültet ebből kifolyólag megközelíteni nem tudták, mert a támadók azt a területet erős tűz alatt tartották. Ennek következtében mire a támadókat sikerült elűzni, a sebesült elvérzett és meghalt. A későbbi megállapítás szerint a támadók ladikon a Szentendrei sziget felé távoztak. Halott vagy sebesült nem maradt utánuk.” A jelentés az október 30-án történt temetésről is részletesen beszámol. Idézem a leírás első bekezdését: „14 órakor temettük el Hrovatin Károly őrmestert. Eltérve a szabályzatoktól, nem akartunk nyilvános temetést rendezni, hogy elkerüljük a nagyobb tömeg-megmozdulást és az esetleges provokációt. Ennek dacára a temetőben és a temetőkhöz vezető úton már hatalmas tömegek várták a gyászmenetet.”

Ismereteim szerint a lövöldözésnek nincs elfogadható indoka. Ugyanakkor Dr. Kristóf Béla, Vác város polgármestere — igaz, hogy más dátummal — talál magyarázatot a Büki sziget elleni fegyveres támadásra. Visszaemlékezésében ugyanis leírja, hogy november 7-én ismeretlen fegyveres csoportok tűz alá vették a tüzérlaktanyát, ahova a laktanya-parancsnok őt magát is kihívta. Kristóf polgármester hang-szórón beszélt a támadókhoz. A kb. félóráig tartó támadás során a vízműveknél őrt álló egyik őrmester súlyosan meg-sebesült. Mivel az állandó tüzelés következtében a sérült részére nem tudtak elsősegélyt nyújtani, meghalt. Kristóf szerint a támadás oka valószínűleg a tüzérezreddel szembeni elégedetlenség, mert a várost körülvevő orosz tankokkal nem vették fel a harcot. A polgármester visszaemlékezésében valóban elfogadhatónak tűnik az indíték, de a leghitelesebbnek tűnő katonai ezred jelentése szerint az őrmestert ekkor már egy hete el is temették...
November 6-án a vasútállomás közelében több nemzetőr felrobbantotta a vasúti sínt.

November 8-án lövés következtében meghalt egy idős váci asszony: Müller Antalné Balázs Irén (1881. okt. 28.). Az újsághíradás szerint az idős nő lakásában egy „kisfiú” eldicsekedett talált géppisztolyával. A hozzá nem értő kézben a fegyver elsült és Müllernét hasba találta, aki a kórházba szállítás után meghalt. A megyei rendőrkapitányság jelentése szerint a „kisfiú” egy 20 éves gyári munkás volt, aki gondatlanságból, pisztollyal lőtte agyon az idős asszonyt.
A megyei rendőrkapitányság jelentése ad hírt egy 15 éves Kvack Emma (1941. máj. 3.) haláláról. A jelentés szerint december végén őrizetbe vétel mellett büntető eljárás indult egy 19 éves vájár, váci lakos ellen, „mert november 9-én bátyjának nemzetőrségi hadipuskájával gondatlanságból agyonlőtte Kvak Emma 16 éves váci lakost. Tettének elkövetése után nyugatra szökött, kb. 1 hónap múlva tért vissza.” Lényegében a rendőrségi jelentést támasztja alá a Pest Megyei Bíróság ténymegállapítása is. Ezek szerint Kókai Mihály vájár, 19 éves váci lakos gondatlanságból ölte meg a fiatal lányt. Az ítélet indoklása szerint Kókai bátyja nemzetőr volt, és így birtokában volt egy karabély. Kókai ezt „kölcsönvette”, és mivel nem ismerte kellően a fegyver működését, az véletlenül elsült és így találta el a szőlőben barátnőjével együtt kapáló fiatal lányt. Kókai november 14-én Bécsbe ment, de rövidesen visszajött. A Pest Megyei Bíróság gondatlanságból elkövetett emberölés bűntettéért első fokon 4 év és 6 hó börtönbüntetésre ítélte.

Vác városába november 11-én, vasárnap este vonultak be a szovjet páncélosok, kb. 60 db. Egy közülük a Fő térre ment, ahol szembefordult a Városháza épületével, „hosszú ágyúja majdnem az erkélyig ért.” Idézem a város polgármesterét: „Mi a kis tanácsteremben voltunk, várva a következményeket. Egyszerre meghallottuk a futó bakancsok zaját felfelé a lépcsőn. Az ajtó kicsapódott és legalább 10 orosz katona rontott be. Fegyvereiket nekünk szegezték és a falhoz tereltek. Majd egy tiszt lépett ki közülük és magyarul kérdezte, kik vagyunk. Megmondtuk, erre kiment és két magas rangú szovjet tiszttel tért vissza...
A városháza előtt egy teherautó állt erre feltessékeltek, végül a Híradóiskola közelében kötöttünk ki. Mivel a város szélétől az iskoláig vezető úton páncélosok hosszú sora volt, így a teherautóról leparancsoltak, s intettek, hogy menjek velük...
Mindez egy nagyon sötét estén 8—9 óra között zajlott le. Mivel az iskola épületét csak gyalog lehetett megközelíteni, végig kellett menni a felsorakozott tankok és az azokat körülvevő katonák mellett, érzéseim nem voltak nagyon szívderítőek. Különösen, mikor minden száz lépésre felhangzott az ,Állj, ki vagy!’ kiáltás oroszul.”
Kihallgatás és fenyegetés után végül kötelezték egy nyugalomra felszólító kiáltvány felolvasására másnap a hangos híradón, amit a polgármester meg is tett.

November 15-én este a szovjetek őrizetbe vették a nemzeti bizottság egyes tagjait és több üzemi tanács vezetőt. A letartóztatás hírére a városban 16-án jelentős tüntetés szerveződött, melyet a megyei rendőrkapitányság a következőképpen írt le: „november 16-án kb. 2000 főnyi tömeg tüntetett a tanácsháza előtt. A kapitányság jelentése alapján ezt az váltotta ki, hogy a szovjet katonai parancsnokság a nemzeti bizottság tagjait megbeszélésre a híradós honvéd laktanyába hívta össze és utána nem bocsájtotta szabadon. A tömeg a tanácsháza előtt 3 órán át némán tüntetett és utána szétszéledt. Mintegy 200 fő a rendőrkapitányság elé vonult és küldöttséget küldött be a kapitányságra, akik kérték, hogy rádión keresztül beszéljenek a szovjet parancsnoksággal a nemzeti bizottság szabadon bocsátásáért. Amikor meggyőződtek arról, hogy a kapitányságon ilyen rádió nincs, szétoszlott a tömeg.”2’'A letartóztatott nemzeti bizottsági tagokat 5 napig tartó fogság után engedték szabadon. „Mindennapos vallatás után elengedték őket, de előbb alá kellett írniuk, hogy elismerik a Kádár kormányt és hazamenetelük után a sztrájk megszüntetése mellett fognak agitálni.”
November 22-én az esti órákban — 10 óra körül — lövöldözés alakult ki a Budapestre vezető országúti hídnál. Ismeretlen fegyveresek rálőttek a hídnál szolgálatot teljesítő ún. vegyes őrségre. (3 szovjet katona, 1 magyar rendőr) Az őrség viszonozta a tüzet, minek következtében az egyik „támadó” Kovacsik István (1933. febr. 24,) segédmunkás, váci lakos hasi elvérzés következtében életét vesztette.

A megyei rendőrkapitányság jelentése ad hírt a Váci Tüzér- és Híradó laktanya december 2-án 0 óra 30-kor történt megtámadásáról. Az akciót állítólag „40—50 fős, erősen fel-fegyverzett, golyószórókkal, géppisztolyokkal és egyéb tűz-fegyverrel ellátott” csoport hajtotta végre. A tűzharcba beavatkoztak a helyi szovjet katonai egységek is. A karhatalmi egységek a szovjet alakulatokkal együtt a várost körülfogták, a kivezető utakat lezárták. „Intézkedés lett téve a budapesti szovjet városparancsnokság felé s pedig a dunakeszi-fóti terület lezárására, valamint a Nógrád megyei rendőrkapitányság felé azzal, hogy tegyenek intézkedéseket az esetleg Nógrád felé felszivárgó fegyveres csoportok felszámolására.”
Forrásaim a jelentés alapján adott jelentős tűzerőt felvonultató „támadás” áldozatairól nem tesznek említést. A tűzharc következtében valószínűsíthető haláleset sem került bejegyzésre a város halotti anyakönyvébe.

Lehet, hogy csak kevesen emlékeznek az első váci privatizációs botrányra. A váci húsüzem bezárásának és az ezt megelőző éhségsztrájk híre a kilencvenes évek elején bejárta az országos sajtót. Ebből kerestem elő két helyszíni tudósítást és egy Híradó riportot a tüntetésről.

Éhségsztrájk szalámik, karajok, pacalok között
Tegnap reggel nyolc órakor éhségsztrájkba kezdtek a Pest- Nógrád Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat dolgozói. Elhatározták: addig nem esznek, amíg a vállalat igazgatója, Mátyus Ferenc le nem mond arról a tervéről, hogy Vácról 150 munkást elbocsát, illetve amíg le nem mond hivataláról. A dolgozók azt is követelik, hogy gyáregységük önállósulhasson, mert véleményük szerint a tavalyi 43 millió forintos hiány helyett akkor profitot termelnének.
Délután öt órakor érkeztünk a gyárba. Rendes körülmények között ilyenkor már csak a portást találtuk volna itt, most viszont tele van az udvar véres fehér munkaruhás emberekkel, s fehér köpenyben jön elénk a gyáregység igazgatója, Baska Ferenc is.
— Vége van a sztrájknak — mondja, de öröm helyett feszültség van az arcán. — Itt járt dr. Raskó György államtitkár-helyettes úr, és megígérte, hogy hétfőn tárgyalásokat kezdünk arról, miként válhatunk önállóvá, a Föld-művelésügyi Minisztérium közgazdasági főosztálya pedig segítséget nyújt az üzleti terveink kimunkálásához. Azt is megígérte, hogy júniusban egy tesztet végeztetnek el a központ igazgatójával, hogy kiderüljön, alkalmas-e e feladat ellátására.
— Így tehát elérhető közelségbe került az önök önállósága. De vajon megállják-e majd a helyüket? A Földművelésügyi Minisztérium és a független szakértők egyaránt azt állítják, hogy a váci gyáregység önmagában életképtelen.
— Ellenkezőleg. Amíg a központ mondja meg, honnan vásárolhatunk, hol adhatunk el, és ő kezeli a kasszát, addig valóban nem tudunk nyereségesek lenni. Abban a percben, ha e kérdésekben önállóságot kapunk, az itteni vezetők szakértelme, a dolgozók hozzáállása, szorgalma biztosíték arra, hogy jövedelmezően üzemeljünk, hiszen 1986 előtt ez nyereséges gyár volt.
— Tavaly viszont 43 millió forint volt a veszteségük.. Azért, mert nem hagyták, hogy saját elképzeléseik szerint dolgozzanak ?
— Persze. Megszüntették hatalmi szóval a sertésvágást, azzal az ígérettel, hogy majd ellátnak minket a társgyárak feldolgozandó hússal, és már a második héten nem láttak el. Onnan szereztük be a húst, ahonnan tudtuk, annyiért, amennyiért lehetett,... Ezért nőtt a második félévben a veszteségünk 43 millió forintra, ami az első félévben, amíg saját sertésből dolgoztunk, a központ fenntartási költségeivel együtt még csak 11 millió forint volt. Azt hiszen világos, hogy a 43 milliós veszteséget jórészt a központ hibás döntése okozta. A felelősséget most mégis ránk akarják hárítani. Ez így nem megy tovább.
— A sertésvágás leállításán kívül mi okozott még veszteséget önöknek ?
— A központ, anélkül, hogy szerződései lettek volna, szovjet exportra készletezett be olyan árukat, amelyeket máshol eladni nem lehet, csak a Szovjetunióban. Hazárdíroztak. Az exportmegrendelések híján nem realizálódott, a készletet viszont tárolni kellett, s e tárolás költségei is jelentősen hozzájárultak veszteségeinkhez. Mindennek a tetejébe az a központ, amely elrendelte, parancsba adta számunkra ezt a készletezést, fogta magát, s az egész húsmennyiséget átadta az újpesti társgyárunknak, hogy az értékesítse. így az összes költségteher a mi vállunkat nyomta, a haszon viszont az újpestiek zsebét. S végezetül hadd tegyem hozzá: könyvelni is tudni kell. Önnek nem kell magyaráznom, egy központ, kis túlzással mindig annyi nyereséget vagy veszteséget mutat ki valamelyik gyáregységének, amennyit akar. S ez azért lehetséges, mert ennél a vállalatnál nem történt meg, amit pedig a vállalati törvény előír, hogy előre, a kollektív szerződésben rögzítsék a vállalat és a gyáregységek közötti gazdasági-érdekeltségi viszonyokat. Itt mindig utólag közük a ránk vonatkozó szabályokat, aszerint, hogy mi a központ érdeke.

— Ön az imént az itt dolgozók szakértelmére, szorgalmára hivatkozott. Nem kevés biztosíték ez az önálló működés sikeréhez?
— Természetesen felmértük a piacot is. Elsősorban a hazai fogyasztókat célozzuk meg. Kifejlesztettünk egy sor olcsó árut, de igényesebb termékek gyártására is készen vannak a terveink, a gépeink és az embereink. A környező áruházak, nagyfogyasztók
mind kinyilvánították szándékukat, hogy amint önállóak leszünk, elsősorban tőlünk vásárolnak.
— Van-e tartozásuk, amelyet, ha önállóak lesznek, önállóan kell törleszteniük ?
— Bizonyára van, de pontosan mennyi, fogalmam sincs.
— Hogyhogy?
— Úgy, hogy a mi szállítóinkat a központ fizeti ki, mert ő kezeli a kasszát. Hogy kinek fizetett, kinek nem, arról nekünk sejtelmünk sincs. Ezt utólag közlik velünk, negyedévenként. Valahogy úgy nézünk ki, mint az a háztartás, ahol az anyós kezeli a pénzt, de a fiatalasszonyt vonják felelősségre, ha nem jön ki belőle.
—Mi lesz a 43 milliós veszteséggel? Azt kinek kell kifizetnie?
— Nagyon remélem, hogy nem nekünk. Bízom a Földművelésügyi Minisztérium igazságérzetében.
Sokan bíznak benne az udvaron ácsorgók közül, de nem annyira, hogy ne tartanák szárazon a puskaport. Miután a gyáregység-igazgató távozik — várja a tévéhíradó stúdiója Budapesten — az emberek úgy döntenek, amíg
nem hangzik el nagy nyilvánosság előtt is olyan ígéret, amely teljesen megnyugtatja őket, nem hagyják abba az éhségsztrájkot. Reggelig mindenképpen maradnak.— Miért? — kérdezem
Pintér Sándort, a Szolidaritás Független Munkás Szakszervezet helybeli ügyvivőjét.
— Szeretnénk jelezni, hogy komoly a szándékunk, s nem tágítunk, amíg a követeléseink teljesítését nem látjuk biztosítottnak.
Akikkel beszéltem, mind azt mondják, nem az a nehéz, hogy ennyi finomság között éhesek maradjanak. Ennél
nyomasztóbb súllyal nehezedik rájuk a gondolat: mi lesz velük, ha mégis elbocsátják őket. Ők húsipari szakmunkások, csak ehhez értenek. S Vácott csak ez az egy húsüzem van. Vajon lesz-e a neve: VÁCI HÚSÜZEM?

1991. május 10.

Az éhségsztrájk sem segített a váci húsüzemen

A kilencvenes évek elején a régi lapok archívumában már egész irodalom van a Pest Nógrád Megyei Húsipari Vállalat (Penomah) váci üzemé­nek keserves sorsáról. Mint arról korábban már beszá­moltunk, a munkavállalók
már 1990 szeptemberében bejelentették önállósodási szándékukat. Azóta a helyi munkások képviselői minden fórumot megjárták. 1991 áprilisában beadták ezzel kapcsolatos kérelmüket, s májusban a Földművelésügyi Miniszté­riumban Raskó György közigazgatási állam titkárral tárgyaltak. Akkor segítséget ígértek nekik a privatizáció­hoz.
Mivel mindez nem valósult meg, az elkeseredett em berek éhségsztrájkot kezdtek, majd Fördős Attila és Pintér
Sándor, két szakszervezeti vezető, önégetéssel akartai az igazságot megszerezni a munkástársaknak. Végül demonstráció lett az ügyből, majd tárgyaltak a Penomah akkori vezérigazgatójával. A privatizációs Canossajárás ma is tart, de úgy tűnik,  most már bezárul előttük minden kapu.
A legutóbbi fiaskót akkor szenvedték, amikor januárban a Vagyonügynökség pá­lyázatára elkészítették az üzleti tervet, de a hatalmas adósságok miatt — amelyek a Penomahot csődbe juttatták, és ezáltal Vácot is terhelik — képtelenek a tulajdonlásban a Szolidaritás által képviselt munkavállalók szerepet vállalni.
És most mindehhez hozzá­ jött egy olyan becsületbeli ügy, amely miatt kedden munkásgyülést és utána sajtótájékoztatót tartottak. Egy magnókazettáról lejátszották azt a valószínűleg titokban készült hanganyagot, amelyben az önkormányzat gazdasági bizottságának elnöke, Tóth Zsiga Miklós — aki a Közép-magyarországi Tejipari Vállalat igazgatója — tolvajnak, csalónak nevezte a vágóhíd dolgozóit.
Megkérdeztük Tóth Zsiga Miklóst, milyen alapon állítja ezt. Elmondta, hogy a hús­üzem témája nem volt napirenden a bizottság ülésén, hanem magánbeszélgetést folytatott néhány bizottsági taggal.
— Nem tudom, hogyan került ki ez a hanganyag az önkormányzattól. Mindenesetre utánanézünk. Sajnos, az a
baj, hogy nem lehet segíteni a húsüzemieknek, pedig én akartam . Annyira zaklatott ott minden, hogy emiatt nem
fektet be senki oda pénzt.
— Azok a szavak, amelyek miatt ilyen nagy a felháborodás, elhangzottak az ön szájából?
— Valóban mondtam ezeket, de azt mindenki tudja, hogy a vágóhídon lopások, betörések voltak.

Elvittek paprikát és egyéb adalékanyagokat is. Bizonyítsák be, hogy nem így van. Különben is rájuk csak akkor lenne sértő, ha nyilvánosan hangzik el vagy jegyzőkönyvbe került volna az egész.
Fördős Attiláék a munkásgyűlés előtt tisztázni akarták a magnószalag ügyét a város polgármesterével, de ez nem
sikerült. A munkásgyülésen nagy volt a felháborodás, a dolgozók bíróságra akartak menni. Ám az az ügyvéd, aki
a privatizációs dolgokban jogi tanácsot ad nekik, azt mondta: „az egész közösség nem mehet bíróságra, de Pintér Sándor és Fördős Attila igen”. Ezt 'követően a két szakszervezeti vezető bizalmi szavazást kért a gyűlés résztvevőitől. A váci húsüzem dolgozói megadták azt, és fölhatalmazták őket, hogy a lehetőségek szerint folytassák a közös ügyet. Tették ezt annak ellenére, hogy köztudott, e hónap végén megindul a felszámolás a csődbe jutott, többmilliárdos adóssággal rendelkező Penomah ellen, és ez a váciakat is maga alá temeti.
És úgy tűnik — mondták —, nincs is keresnivalójuk már a privatizációban, mert az elvek a decentralizációra
ugyan megvannak, de azok a gyakorlatban alig érvényesülnék, lehetetlenné téve, hogy tulajdonhoz jussanak.
Egyébként is elterjedt a vá­rosban, hogy egy üvegesmester és társai akarják megvenni a gyárat.

(lendvai)

1993.03.03.

Kevés olyan váci van aki anno ne evett volna a Pokol csárdába. Ez a felszólítás Vácott mindennapos volt, legalábbis a kánikula idején. A várossal szemben van ugyanis a Pokol-sziget. Ennek alsó végénél — de már a túlparton — a Pokol csárda, s alatta volt a „hivatalos” strand is — a bójákkal. De az egész, végtelen Duna-part nem hivatalos strand volt, ahol rendszeresen fürödtünk, strandol­tunk. A „gyerünk a Pokolba” tehát azt jelentette, hogy induljunk strandolni, és az akkori ideális körülmények között ez maga volt a boldogság. Hogy a Pokol-sziget kapta-e a nevét a csárdáról vagy a csárda a szigetről, ezt nem tudni. A csárdát korábban ugyanis egyszerűen váci révcsárdának hívták, míg szinte száznegyven esztendővel eze­lőtt, az 1880-as évek elején egy nagy vízi ünnepséget rendeztek Vácott, hogy milyen alkalomból, arról nem szól a krónika.

Az ünnepség látványosságaként, az esti sötétben kivilágított és rakétákat eregető csónakok ereszkedtek le a Buki-szigetről a révcsárdáig. Va­rázséji Gusztáv elképzelése szerint (aki, úgy tudom , kanonok volt) Charon ladikjai, amelyek a Pokolban kötöttek ki. Az alkalmi név állandósult. Az 1940-es évek elején azonban új püspök költözött a püspöki palotába, akit sértett, hogy szobája ablakával szemben a csárda kertjének vagy ötven méter hosszú hófehér támfalára, óriási fekete betűkkel van felfestve: POKOLCSÁRDA. Megüzente a kocsmárosnak, a pokol tűnjön el a szeme elől. Bajban volt a kocsmáros, a püspökkel sem akart ujjat húzni, de a jól befutott kocsma félév­százados nevéről sem akart lemondani. Megegyezett hát az egyik szobafestővel (akkor így hívták a festőmázoló kisiparost), kenje le fehérre a POKOL szót, de híg mésszel! Úgy is történt, attól kezdve a POKOL világosszürke volt a fekete CSÁRDA előtt. Egy 1958-ban (!) kiadott Vác-térképen a sziget viszont Paradi­csom-sziget néven szerepel. Ilyen nevű szigetről azonban még Tragor Ignácz Vác és határának hely- és ingatlannevei című könyve sem tud, pedig az minden árok és nagyobb vakondtúrás nevét fel­sorolja. Nem vitás, a Paradicsom-sziget név a püspök kedvére, talán az ő sugalmazására született. Úgy látszik, népi demokráciánk a ha­lott püspök kívánságát is jobban figyelem be veszi, mint a hajdani kocsmáros az élőét.

A szigetet azonban már akkor sem csak Pokol-szigetnek hívták, hanem Rabok Szigetének is, s ezt Tragor Ignácz könyve is tanúsítja. A pokolnak és a rabságnak ezúttal nincs köze egymáshoz, jóllehet érdekes módon mindkét elnevezés körülbelül azonos időből szár­mazik. A kincstár ugyanis a szigetet 1885-ben bérbe vette a fegyház részére. A sziget tulajdonképpen két részből áll, az alsó az öregebb, a felső a fiatalabb. Ezt a fiatalabb felső részt teljes egészében fűz­bokrok borították, s ezeknek a vesszőit termelték ki a váci fegyház rabjai kosárfonás céljából, innen a sziget másik neve.Hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, megnézhetjük az 1975-ös kiadású Dunavízisport-térképet is. Itt a sziget alsó részét Révész-szigetnek tüntetik fel, a felső része a Torda-sziget nevet vi­seli. Révész-szigetről Tragor Ignácz könyve sem tud, Tordai- (nem Torda) szigetről igen. A legújabb Pilis-tér­kép viszont a Révész-szigetről tud, a Torda-szigetről nem. Szeren­csére a Pokol csárdának mindenütt Pokol csárda a neve. Kivéve e legutóbbi térképet, amelyen Öreg-csárda néven is szerepel.

A Pokol-sziget a strandolok valóságos paradicsom a volt. A nagy­ágnál két kilométer hosszú homokos, a kiságban ugyanennyi iszapos partja volt; az iszapos parton jó meleg vízzel. A sziget alsó felét hatalmas nyárfák nőtték be, a ritkás lombjukon átsütő nap­sugár ha nem is gyepet, de mindenesetre zöld füvet varázsolt a talajra. A sziget fölső felét dzsungelnek is beillő bozótos borította. (A fiatalok legnagyobb örömére, itt lehetett igazán eltűnni a lányukra igencsak vigyázó mamák szeme elől.). S az egész még vagy jó másfél kilométer hosszú lagúnás zátonyrendszerben folytatódott felfelé.

Azt egyszerűen nem lehet elmesélni, hogy egy ilyen természetes strand mennyivel nagyszerűbb bármiféle mesterséges strandnál. Volt olyan szakasza, ahol a parttól lehetett mélyfejest ugrani, máshol a víz fölé nyúló vagy már vízbe dőlt fákról. Egyes szakaszokon a kisgyerekek is nyugodtan bemehettek 30-40 métert, máshol 5-6 méter után nekünk is úszni kellett. Volt, ahol keményebb és volt, ahol puhább homok borította a partot, máshol meg finom kavics.
Könnyedén lehetett kilométereket úszni lefelé a sodrással. Rendszerint nagy társasúszások voltak ezek, néha-néha labdázással is egybekötve. Visszafelé a „szűz” homoksávon futottunk, szűz volt a homok, mert a hullámok az előző nyomokat a part teljes hosszában elsimogatták. Azután rajzoltunk a nedves homokba, vagy éppen építkeztünk belőle, netán a forró, kiszáradt homokba temettük magunkat, és egy újabb nagy úszással mostuk le testünket.
Feljebb a zátony hol kavicsos, hol homokos volt, a lagunás részeken kishalak millióit kergettük bokáig-térdig vízben rohanva, pacskolva. Még feljebb kavicsos volta part, s ha a „Mártuskánál”, a part egy meghatározott helyén kapartunk egy 20-30 centiméteres gödrőt, akár csak úgy marokkal a sóderben, hideg, tiszta forrásvíz tört fel belőle. Ebben tároltuk az italunkat, hűtöttük a görögdinnyét, ittunk is belőle. De ittunk a Dunából is rendszeresen; vize tiszta volt, bár a lebegő hordalék miatt nem átlátszó.
E nagyszerű helyeket csónakkal vagy komppal egyaránt el lehetett érni. Aki a város alsó végén lakott, annak még ide se kellett jönnie, hiszen a városvégi ligetnél megtalálta a hivatalos strandot is, és a nem hivatalos fövenyt is. Sziget is volt ott, a Tímár-sziget, s fölötte a zátony...

 A Korzóról külön kell szólni. Lassan száz éve lesz, hogy megépítették függőleges támfalát, tetején öntöttvas korláttal. A fal tégla alakú, faragott kövekből készült, ma is hibátlan. A Korzó az ország legszebb városi Duna-partja volt, a váciak kedvelt sétahelye. Ez elé építették a párhuzamművet, óriási területet zárva el a Dunából. Ez az elzárt terület negyed évszázad alatt pocsolyává és szemétdombbá vált. Felső részét napjainkra ugyan nagy költséggel feltöltötték és parkosították, így ma már az arra sétálóknak ismét kellemes látvány, de magától a Korzótól óriási összegekért elvették a vizet. És a vízpart immár visszataszító kőszórás, a létező parttípusok közül a legkevésbé esztétikus.

E párhuzammű megépítésével az alsó strand is tönkrement. Ahová negyven évvel ezelőtt mélyfejeseket ugráltak, ott most szeméten nőtt bokrok láthatók. Meghalt a Tímár-sziget, nyilván azért, mert a Chinoin Gyógyszergyár hírhedt (és nemrég megszüntetett) hulladék égetője a sziget közelében volt. De tönkrement a „sződi” strand is, és Vác környékének csodálatos strandjai ezzel megszűntek. És megszűntek másfelé is, szinte a Duna teljes hosszában. Ahol még maradt némi plázs, zátony vagy lagúna, ott a folyó szennye teszi azt használhatatlanná. (Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Chinoin égetőtelepéről 50 000 m3 mérgezett földet kellett eltávolítani abban a reményben, hogy így egyszer talán ismét használhatóvá válik a Vác alatti megmérgezett vízmű.)
Jóllehet volt vagy nyolc-tíz sziget a Vác környéki Duna-szakaszon, a „Szigetkerülés” egyértelműen a Szentendrei-sziget csónakkal történő körülevezését jelentette. Jószerivel háromnapos vízi út volt ez, éjszakázni sátor birtokában bárhol lehetett, még a sziget alsó, megyeri szakaszán is, csak a vízművek területére nem volt szabad belépni, ahol a kutak álltak. Legszívesebben mégis a spiccen, a szigetcsúcson vertük föl a sátrat. Elhagyatott, nyugodt hely volt, legfeljebb egy-két hozzánk hasonló, a csendet és a természetet tisztelő vadevezős szállt meg itt egy-egy éjszakára.

Részletek Gánti Tibor Váci eltűnő szigetek írásából.

A deákvári városrész történeti múltja nem nyúlik vissza évszázadokra, mint a mai belvárosé, vagy a református Kisvácé, időrendben e kettő után született. S ugyan kinőtt már a gyerekkorból, növekedése, fejlődése és megújulása a mai napig tart. Ezért - nemcsak a nevében rejlő, „örökifjúságot” biztosító „deák” szó miatt - úgy tűnik, fiatalságát 100 éves kora ellenére is megtartotta. De ez nem számít magas kornak egy városrész életében, különösen nem az idősebb „testvéreké” mellett. Deákvár az idén 120 éves! Lássuk, hogyan jött létre, s miként lett belőle - talán nem túlzó megállapítás ez - Vác egyik legszebb lakónegyede.

Horváth M. Ferenc 1999-ben írt egy cikket a 100 éves Deákvárról. Ezt olvashatjuk most újra két részben.

Deákvár kiépítése

Az új városrész kiépítését Bauer Mihály állandóan napirenden tartotta. 1901-ben kezdtek hozzá a Bácskai dűlőút rendezéséhez, s ehhez a város is engedett át telkeket. 1903 augusztusában döntöttek először a telep utcáinak megjelöléséről és a házszámozásról, úgy, hogy „... a telep hossztengelyével párhuzamos utcákat kelettől nyugat felé számtani sorrendben római számokkal, az ezeket keresztezőket pedig a nagy ABC betűivel jelölte. A telepen levő két kisebb terjedelmű köztérnek szánt terület közül az egyiket »Octogon« térnek, a másikat »Körtérnek« nevezte el.” A telep lélekszámának növekedését jelzi, hogy már érdemes volt kocsmát is nyitni, erre 1908-ban kapott engedélyt Bauer Mihály. A városi vízmű kiépítése előtt Deákváron már 1922-ben önálló vízmű épült Bauer kezdeményezésére, amihez a város csak azzal a kikötéssel járult hozzá, hogy a lakók vállalják az üzemeltetés költségeit. 1928-ban aztán a megalakuló városi vízmű vette át a deákvári vasbeton víztartályokat átemelő telep céljára. A húszas évek közepén, mint Tragor írja, száznál több ház és villaszerű épület állt Deákváron. 1930-ban Deákváron (a Kertvárossal együtt) 1325-en éltek 218 épületben.

A városrész rohamos fejlődését tükrözi, hogy 1926-tól készítették elő egy három tantermes állami elemi iskola, egy kéttermes óvoda, valamint tanító és óvónői lakások építését államsegélyből és városi hozzájárulásból. Az építkezéssel egy év alatt végeztek, a fenntartás terheit városi költségvetésből biztosították.
A deákvári lakóközösség erősödését jelzi, hogy 1939-ben hozzákezdtek templomuk felépítéséhez a Jázmin téren. (A templom elkészültével a Templom tér nevet vehette fel 1940-ben.) A város ingyen engedte át az építési telket, ahol a plébánia helyét is kijelölték. S további kedvezményt is megszavazott a képviselő-testület: feltöltéshez
homokot, kavicsot termelhettek ki városi területen; 1940-ben 2000 pengő segélyt adtak a templom befejezéséhez.

A döntés indoklásában szerepel, örömmel járulnak hozzá a templomépítési költségekhez mivel „a múltban is mindig igyekezett a maga részéről a lakosság vallási és kulturális igényeit anyagi erejéhez mérten
elősegíteni és előmozdítani. 1943-ban a városi főmérnök jelezte, hogy „a deákvári lakosok állandóan szorgalmazzák az immár csaknem benépesült deákvári utcáknak járdával való ellátását. A Deákvári főutat és több utcát (közel 11 km hosszúságban) ekkor láttak el szegéllyel és burkoltak salakkal két méter szélességben, a lakók terhére.

Deákvár második félévszázada

Közvetlenül a háború után, 1947-ben a legsürgősebb teendő a járdák helyreállítása volt, még mindig csak hengerelt salak formájában. De a háborús időszak alatt rongálódott meg az óvoda is, amelynek renoválását egybekötötték napközi otthonos óvodává történő átalakítással. 1947-ben kettős völgyzáró gáttal (a köznyelvben
„vízfogóval”) megoldották a Temető úti aluljáró víztelenítését.
Deákvár 1945 utáni története csak rövid egy évtizedig folyt változatlan mederben. 1960-ban a város főmérnökét, Dombay Sándort invitálták - mint jelentésében írja - „véletlenül” az Országos Tervhivatalba, hogy megtárgyalják a DCM deákvári 450, majd 1000 lakásos, 15 ezer lakosú lakótelepének megépítését.
Bauer Mihály sem a várossal, sem a pártbizottsággal nem egyeztették a lakótelep építésének terveit.
Mint Dombay írja: „Azt hittük, hogy az erősen iparosodó Vác büszkesége lesz a lakótelep, amilyen büszkesége az országnak Sztálinváros, Kazincbarcika és a többi szocialista település.” A szocialista tervezés ésszerűtlenségei közé tartozott azonban, hogy csak 50 fős óvodát, tornaterem nélküli iskolát, 20 fős bölcsődét terveztek, s orvosi rendelőt, gyógyszertárat, piacot, kisvendéglőt, eszpresszót, rövidáru boltot egyáltalán nem. Még mindig a vasúti síneken közlekedtek a két városrész között, ugyanakkor már ekkor felmerült a mai napig meg nem valósult Nagykörút megépítésének gondolata.
1964-re azonban már a megyei tanáccsal történt egyeztetések után tervbe vették óvoda, bölcsőde, ABC-áruház, kisvendéglő, orvosi rendelő, gyógyszertár, fodrászat építését, az úthálózat és a közművek korszerűsítését, a parkosítást.

1962-re felépült a Petőfi Sándor Általános Iskola (tornaterem nélkül), de a kihelyezett könyvtár még egy
szárítóhelyiségben volt. 1965-től épültek itt a KISZ, az OTP és a HM szervezésében is lakások.
Az 1969-es városrendezési terv szerint az „északi városrész”, vagyis Deákvár - az Ernst Thälmann téri (ma Deákvári főtér) központtal - egyetlen városrészt alkot, ahol Vác lakosságának 35%-a él. Az intézmények fejlesztése, bővítése során 1974-ben megépült a Petőfi Általános Iskola tornaterme, a Gombási úti (többnyire KISZ lakásokból álló) lakótelephez tartozó óvoda, 1978-ra készült el a Radnóti úti (mai nevén Radnóti Miklós) Általános Iskola, s ezzel kiépült az az intézményrendszer, amely napjainkban is fennáll.
Az egykori DCM-lakótelep lakói többségének kapcsolódása megszűnt a vállalattal, hiszen az egykori szocialista nagyvállalat munkaerőigénye a privatizáció és a korszerűsítések után radikálisan csökkent, s ezzel együtt szűnt meg a vállalat patriarchális viszonya a lakóteleppel.

Csak a kívülálló szemlélődő benyomásaként írhatom le, mennyivel alkalmasabb, még ha egy kicsit zsúfolt is, a kisforgalmú, sokszor zsákutcás, előkertes lakóövezetekből álló városrész az emberi együttélésre, a kapcsolatok kialakítására és ápolására, mint a város néhány más pontján álló, elidegenítő lakótelepekből álló falanszterek. Különleges példa erre a Szélső sori garázssor, ahová a családok férfitagjai délután, kora este kivonulnak, a garázsban tesznek-vesznek, bütykölgetnek, s a világ dolgait — asszonyok nélkül - megbeszélik. A garázssor műhely, menedék és az összetartás, egymás segítésének a színhelye.

Deákvár és a porszennyeződés

A DCM által okozott levegőszennyezés volt a legnagyobb probléma, amivel Deákváron meg kellett küzdeni. Pedig a város vezetése tisztában volt a várható ártalmakkal. 1960-ban a város főorvosa, dr. Láng Jenő így vázolta fel a vb-ülésen, mi várható: „Virágos Vácot! A legfontosabb megvalósítandó program... Aki már járt az ország bármelyik cementgyára melletti községében [akár Bélapátfalván, Lábatlanban, Nyergesújfalun, stb.], az tudja, hogy ott nemcsak a házak, de a tetők, az ablakok, a fák levelei, a bokrok, növények, de még a fűszálak is szürkék a cementportól. Pedig hol vannak ezek a cementgyárak a Dunai Cementműtől, amelynek termelése több lesz, mint az ország valamennyi cementgyárainak össztermelése... a porképződés 2% lesz. Viszont az évi termelés 2 millió tonna.” A termelés beindulásával egy időben megkezdődtek a KÖJÁL általi rendszeres levegő szennyezettségi mérések.
1966-ban már a porképződéssel kapcsolatos megbetegedések is előfordultak. A DCM főmérnöke erre így reagált: „A porképződéssel kapcsolatos megbetegedésekről nem volt tudomása, és korábbi, 11 évi cementgyári gyakorlata alatt sem találkozott ilyen jelenséggel. A por hasznos mezőgazdasági szempontból, mert káliumot tartalmaz, amely eső hatására kitűnő műtrágyát eredményez.” Vajon mit eredményezett az emberek szervezetében évtizedek alatt? Van-e erről pontos tudomásunk?

A város vezetése először 1966-ban foglalkozott érdemben a DCM porártalmának csökkentésével. Megállapították, hogy fásítással nem lehet csökkenteni azt, csak porfogó szűrőkkel. Ezért 1967-ben a DCM- et tanulmányterv készítésére kötelezték, amit az elszabotált, s beruházásokat javasoltak, amiket a gyár csak részben valósított meg. 1970-ben - tudva, hogy kellő hatást nem érnek el vele - 400 kh terület fásítására kötelezték a gyárat. A DCM-nek, illetve felügyeleti szerveinek, úgy tűnik, jobban megérte évente több tízmillió forintot kifizetni a
környezeti károkozásért, mint több százmillió forintot beruházásra fordítani.
A DCM-sztori egy része a jelképesen is érthető 3 gyárkémény 1998-as felrobbantásával zárult le. S talán a
Naszály pusztítása is abbamarad egyszer.

Az a tevékenység, amit Bauer Mihály a városépítés területén folytatott, majdhogy nem gyakorlat volt a századforduló utáni Magyarországon. (Ennek társadalmi hát- terében a népesség növekedése, az iparosodás, a nagymértékű munkaerőmozgás; közvetlen okként a budapesti lakásárak emelkedése, s ennek következtében a főváros környéki építkezések növekedése állt.) Hol az állam szociális indíttatásból - példa erre a budapesti Wekerle-telep —, hol egy magánbirtokos szintén ilyen céllal, esetleg üzleti érdekből is a tulajdonában levő földterületet parcelláztatta, majd értékesítette. Így tett Veresegyházon Roheim Samu, aki megvetette Erdőkertes alapjait. Hasonló kezdeményezés volt Vácott Bauer Mihályé, vagy a 30-as években az evangélikus egyházközségé, amely a Lajos-telepet eredményezte. A főváros közelében számtalan településen tapasztalhatunk hasonló folyamatot. Ez az alapító-szervező tevékenység, bármilyen indíttatású is volt, mindig hasznosnak bizonyult, hiszen általában kedvező feltételek mellett - olcsó telek, részletfizetés - lehetett lakáshoz jutni.

Vác külön szerencséje, hogy a századfordulót követően volt egy-két „álmodozója”, „motorosa” a városfejlesztés, a közigazgatás, a kultúra és a gazdaság területén — egy Bauerja, egy Csányija, egy Tragorja és egy Freysingere -, akik vagyonuk egy részét közcélra fordították, tevékenységükkel a „köz”-t szolgálták

A deákvári városrész történeti múltja nem nyúlik vissza évszázadokra, mint a mai belvárosé, vagy a református Kisvácé, időrendben e kettő után született. S ugyan kinőtt már a gyerekkorból, növekedése, fejlődése és megújulása a mai napig tart. Ezért - nemcsak a nevében rejlő, „örökifjúságot” biztosító „deák” szó miatt - úgy tűnik, fiatalságát 100 éves kora ellenére is megtartotta. De ez nem számít magas kornak egy városrész életében, különösen nem az idősebb „testvéreké” mellett. Deákvár az idén 120 éves! Lássuk, hogyan jött létre, s miként lett belőle - talán nem túlzó megállapítás ez - Vác egyik legszebb lakónegyede.

Horváth M. Ferenc 1999-ben írt egy cikket a 100 éves Deákvárról. Ezt olvashatjuk most újra két részben.

Deákvár a belvárosból, vagy egy másik városrészéből nézve, a város legkellemesebb lakóövezete. Nem annyira zsúfolt és levegőtlen, mint a belváros, nem beszélve a
Földváry téri lakótelepről, a „modern" szörnyszülöttről. A városrész házai, terei magukon hordozzák a történelmi korszakok lenyomatát: lakhelyet talált itt magának a századforduló kisvárosának közép- és kispolgára, a Horthy-kor tisztviselője, a szocializmus időszakának munkása és értelmisége, s legújabban a közép- és kisvállalkozók egy módosabb rétege. Házai ennek megfelelően változatosak: a század eleji tornyos villától, a kis családi házon át megtalálhatók itt a ’ 60-as évek téglából épült lakótömbjei, a ’70-es, '80-as évek — szerencsére nem feltupírozott - panellakásai, kis előkertes, kétszintes családi és társasházai, s legújabban a — magyar építészeti hagyományoktól általában idegen — sokféle irányzatot képviselő, de leginkább az amerikai „stílt” követő családi házak.

Deákvár - manapság a vasúttól északra fekvő városrész egészét ennek tekintjük — szerkezete áttekinthető, az épített környezet sokféle. Éppúgy megtalálhatók itt a kert¬városi jellegű utcácskák, a szélesebb „sugárutak”, mint a sajátos lakótelepi bekötőutak. Jól elkülönülő elemei e városrésznek a „történelme” előtti időkből származó temetők. Szerencsére sok helyen uralkodik a természet parkok, fák formájában, s a Naszály is csak egy ugrásra van innen. Lassan talán kiheveri azt a csapást, amit a DCM mért rá évtizedeken át.
Aki a városon belül lakóhelyet változtat, többnyire Deákvárt nézi ki magának. A lakásárak itt magasabbak is, mint pl. a Földváry tér környékén, hiszen emberibb környezetet kínál, s „felemelkedést” jelent az odaköltözőnek. Ennek ellenére úgy tűnik, egy kicsit a város mostohagyereke. Ha az itt élők dolgozni, bevásárolni, koncertre vagy moziba szeretnének menni, esetleg szórakozni, strandolni vagy sportolni kívánnak, vissza kell térniük az anyavárosba, amelyhez két vékony köldökzsinór köti őket (a két vasúti aluljáró): az egyik poros, piszkos, sötét és keskeny, a másik elviselhetőbb. A ,,deákváriak" értelemszerűen gyakrabban mennek be a „városba”, mint a „városiak" ' Deákvárra. (Néhány személyes kapcsolódása természetesen van a szerzőnek is: egy-két ottani barát, az e körzetbe áttelepülő gyermekorvos, a ’’ Gabi-fagylalt”) Az óvárost és Deákvárt összekötő szálak sokfélék. Mégis — úgy tűnik — inkább csak az egyik irányból fonogatják azokat. Deákvár külső megjelenésében és lakóinak összetételében a legváltozatosabb arculatú váci városrész.
A váci belvárostól kissé emelkedő utak vezettek északra, a Naszály lábánál fekvő Bácskai szőlők felé, s még tovább a Papvölgybe. Az 1880-as évek végéig eleven kapcsolat volt e terület és a városi szőlősgazdák között, de a filoxéra pusztítása hosszabb időre megtörte ezt.
A város emlékezetében úgy maradt meg, és ez alapján a város neves történetírója, Tragor Ignác is úgy tartja, hogy Deákvár a nevét a városból kivezető Bácskai dűlőút menti agyagvárakról kapta, amelyeket az oda kijáró deákok építettek a városi agyagbánya falába. Neve tehát korábban létezett, mint maga a településrész. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert egy 1960-ban megjelent újságcikk szerint a Deákvár fejlesztésében Bauer tanár úrnak segítő diákokról, majd ezt módosítva, Deák Ferencről kapta volna nevét!

A városrész-alapító, Bauer Mihály (1869-1943)

Kortársai azt tartották róla, hogy nyughatatlan, művészi hajlamú, szókimondó - emiatt sok barátot és ellenséget egyaránt szerző — ember, akinek a fejében számtalanul sok ötlet született, amelyeknek egy részét meg is valósította, de mindig újabb és újabb terveket szövögetve, elképzelései sokszor kérészéletűvé váltak.
Magyarországra a 18. század végén bevándorolt német család Pesten telepedett le, amelynek tagjai iparosok, kereskedők voltak. Bauer Mihály (anyja után az Udvardy előnevet is felvette) gimnáziumi tanulmányai után egy évig járt a budapesti mintarajz-iskolába, majd egy éven át önkéntes katonaként szolgált. Ezt követően, folytatva a rajziskolát, bejárta Európa legjobb képzőművészeti műhelyeit, majd 1893-ban rajztanári oklevelet szerzett. Ekkor került Vácra, s öt éven át rajzot tanított a piaristák gimnáziumában. Szerteágazó közéleti és gazdasági tevékenysége során elkészítette a múzeum egyesület alapszabályát, megalapította a Bauer Mihály Tanár Vállalatai céget, mely tűzhelyeket és kályhákat forgalmazott, s 1900-ban létrehozta a Váci Ipari és Gazdasági hitelszövetkezetet. (Elérte, hogy a város készpénzvagyonának és az árvapénztári tőkének egy részét a szövetkezet kezelje.) Mindezt a Bauer Ferenctől, nagybátyjától örökölt hatalmas összeg tette lehetővé. Hadtápos tisztként önként részt vett az I. világháborúban, majd hazatérve rövidéletű lapot alapított. Vállalkozásai nem voltak túl jövedelmezőek, s inkább veszteséget, mint anyagi sikert jelentettek. 1943-ban halt meg. A város képviselő-testülete nem emlékezett meg haláláról. Vélhetően Bauer Mihály Deákvár érdekében folytatott küzdelme során ejtett olyan sebeket a testület önérzetén, hogy az kicsinyes módon még halálakor sem tett gesztust vele szemben.

Deákvár születése

1899. június 7-én tárgyalta először Vác Város Képviselő-testülete a pénzügyi bizottság előterjesztése alapján Bauer Mihály városi képviselő tervezetét egy tisztviselőtelep létesítésére. Ennek célja az volt, hogy „a városunkban annyira elterjedt lakás miseriáit részben megszüntetni vagy épp a szerényebb sorsú tisztviselői karnak amellett, hogy lakbéreit kényelmes és szerényebb igényeknek teljesen megfelelő otthont nyújtani szándékozik, alkalmat ad ezzel a szegényes fizetésből tőke gyűjtésére, s lehetővé tévén egy művelt, de becsületes munkájáért szerényen díjazott társadalmi osztálynak exisztenciáját”. Mivel a Bauer Mihály által kért 153 625 öl (55 hektár) használhatatlan terület városi tulajdonban volt, a testület 1899. október 1-jén egyhangú szavazással hozzájárult, hogy Bauer azt — magánvagyonából - megvásárolja 50 krajcár ölenkénti áron, vagyis összesen 76 812 koronáért. (Egy komplett vendéglői ebéd [leves, süllő roston, ital], 1,5-2 koronába került ekkor.)
A város elvben támogatta ugyan a telep létrehozását, de anyagiakkal nem járult hozzá építéséhez. A jövőre nézve azonban elhatározták, hogy „... amennyiben a város is némi anyagi hasznot élvez majdan a letelepülők adófizetéséből, annak idején anyagilag is segélyezni fogja a kezdeményezés érdemével bíró települőket...” A benyújtott parcellázási, építkezési és útelhelyezési terv alapján hamarosan megkezdődött a 200-400 öles telkek értékesítése. (A városhoz tartozó puszták, telepek és lakhelyek 1900. évi hivatalos statisztikai jegyzékében Deákvár is szerepel.)

A folytatás a második részben következik.

A múlt század végi gazdasági fellendülés hatása a városképek átalakulásában is megmutatkozott. A tervszerű városfejlesztés jegyében sorra épültek a megváltozott igényeket kiszolgáló épületek, épületegyüttesek. A korszak egyik jellegzetessége volt monarchia szerte a korzók kiépítése. Mintája a 19. század derekán népszerűvé vált bécsi korzó volt.

A korzó - korabeli magyar nevével: sétatér - a városnak az a területe - utcája, tere -, ahol bizonyos időszakokban a városi polgárok pihennek, sétálnak, "társadalmi életet élnek”. A korzókat övező középületek, boltok, vendéglők, színházak, orfeumok eleve biztosították az utca forgalmát, de a korzó nem feltétlenül a városok legforgalmasabb, gazdasági szempontból legjelentősebb pontján épült ki. Szerepe kettős volt: egyrészt a polgár megnövekedett szabadidejének eltöltését szolgálta, másrészt a társadalmi-társasági élet sajátos színterét jelentette. A korzón megjelent mindenki, aki csak számított. A polgár, aki nem vitt "nagy házat”, itt is találkozhatott ismerőseivel, sőt akár "üzleti tárgyalásokat” is lebonyolíthatott. A kíváncsi hölgyek elleshették a legújabb divatot is tehetősebb társaiktól. A korzónak is kialakult az etikettje. Természetesen! nem ugyanott korzózott a társadalmi dáma és cselédje, más volt a budapesti Duna-korzó és a ligeti cselédkorzó közönsége. Volt délutáni és esti korzó is. Mást illett viselni, s másként kellett viselkedni a délutáni korzózás közben, mint este, színházba, vigadóba igyekezvén. A század végén épültek ki a vidéki városok korzói is.
Talán a legszebb közülük a váci volt, nem csupán a Duna-part csodálatos panorámája, hanem építészeti, térkialakítási tervének következetes megvalósítása miatt is.
Vác a múlt század végére emelkedett ki a poros kisvárosok közül, s lett pezsgő gazdasági-kulturális életet élő várossá. A városvezetés iparpártoló politikájának hála nemcsak a filoxérapusztításon sikerült felülemelkedni, hanem a fejlődés útjára is léphettek. Az iparvállalatok felszívták a munkaerőfelesleget, fellendült a forgalom, nőttek a város bevételei. Megerősödtek a civil szervezetek, s a rendszeresen megjelenő helyi sajtó minden fontos helyi és környékbeli eseményről tudósította az olvasó közönséget. A városi beruházásokból egyre többet fordíthattak Vác csinosítására - így a városatyák tervbe vették a váciak pihenését szolgáló korzó kiépítését is. A megfelelő helyszínnek a Duna-part bizonyult.
A város életében a Duna meghatározó szerepet játszott. Már 1843-ban a Honderű Vidéki futár rovatában Halászy József a váci Duna-partról írva kifejtette, hogy a legszebb sétányt lehetne kialakítani a gőzhajó kikötőjénél, ahol egy kis darabon kőfal védi a partot és ritkás eperfasor díszíti. A szerző a Migazzi püspök által kiépített part szépségében gyönyörködve megjegyezte, hogy sajnos a tímármesterség bűze elijeszti a városba érkező idegent. A Duna azonban nemcsak áldás, hanem átok is volt. Az árvizek a várost sem kímélték, 1876-ban a víz elmosta a rakpartot. A védekezés, a védőgátak, töltések kiépítése országszerte a 19. század végi árvizek következménye.

A tervbe vett váci korzó nem csupán a sétány, hanem a védőgát szerepét is betöltötte volna. Az 1888-as általános utcanévadáskor a Duna-sor Esterházy és Petróczy utcák által határolt szakaszát - amely párhuzamos a belvárossal - Mária Terézia rakpartnak nevezték el, emlékeztetve a váciakat a királynő 1764-es látogatására. A rakpart rendezésekor először — árvízvédelmi szempontokat szem előtt tartva - a dunai kőfalat erősítették meg.

A régi, elöregedett eperfákat, akácfákat kivágták, hogy később nemesebb - platán, gesztenye - fákkal pótolhassák. A kő támfalat vaskerítéssel szándékoztak szegélyezni. Ennek ára azonban nagyon megterhelte volna a város kasszáját, ezért más megoldást kellett találni. 1890 októberében Gajáry Géza polgármester azt javasolta, hogy vásárolják meg a budapesti Duna védfalon - az épülő országház előtt - felszedett vaskorlátot. A képviselő-testület örömmel megszavazta az előterjesztést, s alig három héten belül, november 9-én már arról tudósítottak a helyi lapok, hogy a ” Földművelésügyi- m. kir. Miniszter úr ő Excellentiája ... a 260 m hosszú vaskorlátot - közérdekre való tekintettel — Vácz város részére, az ottani Duna parton épített kőfalon leendő felállítás czéljáhól... ingyen átengedi”. A várost csak az elszállítási költségek terhelték.
A korzó lezárását északon Nepumuki Szent János barokk szobra - amely egykor Migazzi püspök hídját díszítette - délen a kor divatját reprezentáló öntöttvas Zenepavilon alkotta. A korzózás térzenével a váciak kedvelt hétvégi szórakozásává vált ezután. A korzó határolta Duna-szakasz a fürdőnek és a hajóállomásnak adott helyet. A vasút a gyakran Pestre utazó közönséget elhódította, a gőzhajó a század végén már csak naponta kétszer kötött ki a városban, s utasai között több volt a kiránduló, mint a piacozó. A városba érkezőket azonban már nem a tímárműhelyek bűze, hanem a hangulatos dunai sétány fogadta. Hamar felfedezték a forgalmas korzóban az üzleti lehetőséget: Kulcsár Gizella fényképész műtermet nyitott a rakparton, s megjelent az első, a szezonra Olaszországból idetelepedett mozgó fagylaltárus is.

Csinos villák épültek a korzó mentén - emelve az utca szépségét és egy szecessziós stílusú középület, helyet adva a Váci Járási Főszolgabíróság hivatalának.
1932-ben a Zenepavilon a püspöki palota kerítésének sarokbástyájáról mai helyére került. Megbontva a korzó vaskerítését, az országzászlót is itt állították fel. Az 1940-es jeges ár erősen megrongálta a vaskorlátot. A hetvenes években a Duna-part feltöltésével a sétaút és a Duna között parkot alakítottak ki.
A régi fotók, képeslapok azonban megőrizték számunkra a váci korzó egykori képét, ahol az árnyas platánok alatt malomkerék kalapjukban, napernyőik árnyékában sétálgatva múlatták az időt dédanyáink.

Váci Híd 2000

1976 május végén nyitott ki Váci Grill ételbár néven a váciak legnagyobb örömére a Széchenyi utca - Galcsek György utca sarkán a Pest megyei Vendéglátóipari Vállalat üzemeltetésében.

A nyitásról így írt a PMH újság, ahol külön a szalagcímben kiemelték, hogy szeszes italt a hely nem árusít. Vajon ez miért lehetett ennyire fontos?

"A fővárosban már több hasonló működik, megyénkben azonban ez az első étterem, ahol a vendégek szeme előtt, pillanatok alatt készül el az étel. Mivel az L alakú bár egyik része önkiszolgáló rendszerű, az átlagosnál sokkal gyorsabban, 10—15 perc alatt meg lehet ebédelni.
Bogyai Ernő üzletvezető elmondta, hogy a két utcára néző, kibővített és átépített vendéglő négymillió forintba került. Ebből a gépi berendezések értéke másfél millió forint, amelynek megtérülését 10 évre becsülték, az első napok forgalma viszont azt bizonyítja, hogy 6—7 esztendő alatt megtérül a vállalatnak a ráfordítási költség.
Az ételbárban ülve és állva lehet étkezni. A helybeliek inkább a hagyományos módon, pincértől rendelik az ételeket, az átutazók viszont előnyben részesítik az önkiszolgálást, s állva fogyasztják el, amit kiválasztanak.
A másodosztályú étteremben a forgalom 70 százalékát az ételfélék teszik ki. Tömény szeszes italt nem árusítanak, csupán sört és minőségi bort, decinként, továbbá rengeteg üdítő italt.
A reggel 7-től este 8-ig nyitva tartó ételbárban hidegkonyhai készítmények is kaphatók, s nemcsak helybeni fogyasztásra, hanem csomagoltan, elvitelre is.

A gépek közül néhányat érdemes bemutatni: a Szalamander nevű sütőrészlegben készülnek a frissensültek, fóliás húsok, az ostyakészítő emlékeztető, nagyméretű Kontakt gyorssütőben 50 másodperc alatt készül a nyers húsból ízletes pecsenye, a Kornélius nevű üdítőital-adagoló automatikusan engedi a poharakba a sört és a háromféle hűsítő italt."