A deákvári városrész történeti múltja nem nyúlik vissza évszázadokra, mint a mai belvárosé, vagy a református Kisvácé, időrendben e kettő után született. S ugyan kinőtt már a gyerekkorból, növekedése, fejlődése és megújulása a mai napig tart. Ezért - nemcsak a nevében rejlő, „örökifjúságot” biztosító „deák” szó miatt - úgy tűnik, fiatalságát 100 éves kora ellenére is megtartotta. De ez nem számít magas kornak egy városrész életében, különösen nem az idősebb „testvéreké” mellett. Deákvár az idén 120 éves! Lássuk, hogyan jött létre, s miként lett belőle - talán nem túlzó megállapítás ez - Vác egyik legszebb lakónegyede.

Horváth M. Ferenc 1999-ben írt egy cikket a 100 éves Deákvárról. Ezt olvashatjuk most újra két részben.

Deákvár kiépítése

Az új városrész kiépítését Bauer Mihály állandóan napirenden tartotta. 1901-ben kezdtek hozzá a Bácskai dűlőút rendezéséhez, s ehhez a város is engedett át telkeket. 1903 augusztusában döntöttek először a telep utcáinak megjelöléséről és a házszámozásról, úgy, hogy „... a telep hossztengelyével párhuzamos utcákat kelettől nyugat felé számtani sorrendben római számokkal, az ezeket keresztezőket pedig a nagy ABC betűivel jelölte. A telepen levő két kisebb terjedelmű köztérnek szánt terület közül az egyiket »Octogon« térnek, a másikat »Körtérnek« nevezte el.” A telep lélekszámának növekedését jelzi, hogy már érdemes volt kocsmát is nyitni, erre 1908-ban kapott engedélyt Bauer Mihály. A városi vízmű kiépítése előtt Deákváron már 1922-ben önálló vízmű épült Bauer kezdeményezésére, amihez a város csak azzal a kikötéssel járult hozzá, hogy a lakók vállalják az üzemeltetés költségeit. 1928-ban aztán a megalakuló városi vízmű vette át a deákvári vasbeton víztartályokat átemelő telep céljára. A húszas évek közepén, mint Tragor írja, száznál több ház és villaszerű épület állt Deákváron. 1930-ban Deákváron (a Kertvárossal együtt) 1325-en éltek 218 épületben.

A városrész rohamos fejlődését tükrözi, hogy 1926-tól készítették elő egy három tantermes állami elemi iskola, egy kéttermes óvoda, valamint tanító és óvónői lakások építését államsegélyből és városi hozzájárulásból. Az építkezéssel egy év alatt végeztek, a fenntartás terheit városi költségvetésből biztosították.
A deákvári lakóközösség erősödését jelzi, hogy 1939-ben hozzákezdtek templomuk felépítéséhez a Jázmin téren. (A templom elkészültével a Templom tér nevet vehette fel 1940-ben.) A város ingyen engedte át az építési telket, ahol a plébánia helyét is kijelölték. S további kedvezményt is megszavazott a képviselő-testület: feltöltéshez
homokot, kavicsot termelhettek ki városi területen; 1940-ben 2000 pengő segélyt adtak a templom befejezéséhez.

A döntés indoklásában szerepel, örömmel járulnak hozzá a templomépítési költségekhez mivel „a múltban is mindig igyekezett a maga részéről a lakosság vallási és kulturális igényeit anyagi erejéhez mérten
elősegíteni és előmozdítani. 1943-ban a városi főmérnök jelezte, hogy „a deákvári lakosok állandóan szorgalmazzák az immár csaknem benépesült deákvári utcáknak járdával való ellátását. A Deákvári főutat és több utcát (közel 11 km hosszúságban) ekkor láttak el szegéllyel és burkoltak salakkal két méter szélességben, a lakók terhére.

Deákvár második félévszázada

Közvetlenül a háború után, 1947-ben a legsürgősebb teendő a járdák helyreállítása volt, még mindig csak hengerelt salak formájában. De a háborús időszak alatt rongálódott meg az óvoda is, amelynek renoválását egybekötötték napközi otthonos óvodává történő átalakítással. 1947-ben kettős völgyzáró gáttal (a köznyelvben
„vízfogóval”) megoldották a Temető úti aluljáró víztelenítését.
Deákvár 1945 utáni története csak rövid egy évtizedig folyt változatlan mederben. 1960-ban a város főmérnökét, Dombay Sándort invitálták - mint jelentésében írja - „véletlenül” az Országos Tervhivatalba, hogy megtárgyalják a DCM deákvári 450, majd 1000 lakásos, 15 ezer lakosú lakótelepének megépítését.
Bauer Mihály sem a várossal, sem a pártbizottsággal nem egyeztették a lakótelep építésének terveit.
Mint Dombay írja: „Azt hittük, hogy az erősen iparosodó Vác büszkesége lesz a lakótelep, amilyen büszkesége az országnak Sztálinváros, Kazincbarcika és a többi szocialista település.” A szocialista tervezés ésszerűtlenségei közé tartozott azonban, hogy csak 50 fős óvodát, tornaterem nélküli iskolát, 20 fős bölcsődét terveztek, s orvosi rendelőt, gyógyszertárat, piacot, kisvendéglőt, eszpresszót, rövidáru boltot egyáltalán nem. Még mindig a vasúti síneken közlekedtek a két városrész között, ugyanakkor már ekkor felmerült a mai napig meg nem valósult Nagykörút megépítésének gondolata.
1964-re azonban már a megyei tanáccsal történt egyeztetések után tervbe vették óvoda, bölcsőde, ABC-áruház, kisvendéglő, orvosi rendelő, gyógyszertár, fodrászat építését, az úthálózat és a közművek korszerűsítését, a parkosítást.

1962-re felépült a Petőfi Sándor Általános Iskola (tornaterem nélkül), de a kihelyezett könyvtár még egy
szárítóhelyiségben volt. 1965-től épültek itt a KISZ, az OTP és a HM szervezésében is lakások.
Az 1969-es városrendezési terv szerint az „északi városrész”, vagyis Deákvár - az Ernst Thälmann téri (ma Deákvári főtér) központtal - egyetlen városrészt alkot, ahol Vác lakosságának 35%-a él. Az intézmények fejlesztése, bővítése során 1974-ben megépült a Petőfi Általános Iskola tornaterme, a Gombási úti (többnyire KISZ lakásokból álló) lakótelephez tartozó óvoda, 1978-ra készült el a Radnóti úti (mai nevén Radnóti Miklós) Általános Iskola, s ezzel kiépült az az intézményrendszer, amely napjainkban is fennáll.
Az egykori DCM-lakótelep lakói többségének kapcsolódása megszűnt a vállalattal, hiszen az egykori szocialista nagyvállalat munkaerőigénye a privatizáció és a korszerűsítések után radikálisan csökkent, s ezzel együtt szűnt meg a vállalat patriarchális viszonya a lakóteleppel.

Csak a kívülálló szemlélődő benyomásaként írhatom le, mennyivel alkalmasabb, még ha egy kicsit zsúfolt is, a kisforgalmú, sokszor zsákutcás, előkertes lakóövezetekből álló városrész az emberi együttélésre, a kapcsolatok kialakítására és ápolására, mint a város néhány más pontján álló, elidegenítő lakótelepekből álló falanszterek. Különleges példa erre a Szélső sori garázssor, ahová a családok férfitagjai délután, kora este kivonulnak, a garázsban tesznek-vesznek, bütykölgetnek, s a világ dolgait — asszonyok nélkül - megbeszélik. A garázssor műhely, menedék és az összetartás, egymás segítésének a színhelye.

Deákvár és a porszennyeződés

A DCM által okozott levegőszennyezés volt a legnagyobb probléma, amivel Deákváron meg kellett küzdeni. Pedig a város vezetése tisztában volt a várható ártalmakkal. 1960-ban a város főorvosa, dr. Láng Jenő így vázolta fel a vb-ülésen, mi várható: „Virágos Vácot! A legfontosabb megvalósítandó program... Aki már járt az ország bármelyik cementgyára melletti községében [akár Bélapátfalván, Lábatlanban, Nyergesújfalun, stb.], az tudja, hogy ott nemcsak a házak, de a tetők, az ablakok, a fák levelei, a bokrok, növények, de még a fűszálak is szürkék a cementportól. Pedig hol vannak ezek a cementgyárak a Dunai Cementműtől, amelynek termelése több lesz, mint az ország valamennyi cementgyárainak össztermelése... a porképződés 2% lesz. Viszont az évi termelés 2 millió tonna.” A termelés beindulásával egy időben megkezdődtek a KÖJÁL általi rendszeres levegő szennyezettségi mérések.
1966-ban már a porképződéssel kapcsolatos megbetegedések is előfordultak. A DCM főmérnöke erre így reagált: „A porképződéssel kapcsolatos megbetegedésekről nem volt tudomása, és korábbi, 11 évi cementgyári gyakorlata alatt sem találkozott ilyen jelenséggel. A por hasznos mezőgazdasági szempontból, mert káliumot tartalmaz, amely eső hatására kitűnő műtrágyát eredményez.” Vajon mit eredményezett az emberek szervezetében évtizedek alatt? Van-e erről pontos tudomásunk?

A város vezetése először 1966-ban foglalkozott érdemben a DCM porártalmának csökkentésével. Megállapították, hogy fásítással nem lehet csökkenteni azt, csak porfogó szűrőkkel. Ezért 1967-ben a DCM- et tanulmányterv készítésére kötelezték, amit az elszabotált, s beruházásokat javasoltak, amiket a gyár csak részben valósított meg. 1970-ben - tudva, hogy kellő hatást nem érnek el vele - 400 kh terület fásítására kötelezték a gyárat. A DCM-nek, illetve felügyeleti szerveinek, úgy tűnik, jobban megérte évente több tízmillió forintot kifizetni a
környezeti károkozásért, mint több százmillió forintot beruházásra fordítani.
A DCM-sztori egy része a jelképesen is érthető 3 gyárkémény 1998-as felrobbantásával zárult le. S talán a
Naszály pusztítása is abbamarad egyszer.

Az a tevékenység, amit Bauer Mihály a városépítés területén folytatott, majdhogy nem gyakorlat volt a századforduló utáni Magyarországon. (Ennek társadalmi hát- terében a népesség növekedése, az iparosodás, a nagymértékű munkaerőmozgás; közvetlen okként a budapesti lakásárak emelkedése, s ennek következtében a főváros környéki építkezések növekedése állt.) Hol az állam szociális indíttatásból - példa erre a budapesti Wekerle-telep —, hol egy magánbirtokos szintén ilyen céllal, esetleg üzleti érdekből is a tulajdonában levő földterületet parcelláztatta, majd értékesítette. Így tett Veresegyházon Roheim Samu, aki megvetette Erdőkertes alapjait. Hasonló kezdeményezés volt Vácott Bauer Mihályé, vagy a 30-as években az evangélikus egyházközségé, amely a Lajos-telepet eredményezte. A főváros közelében számtalan településen tapasztalhatunk hasonló folyamatot. Ez az alapító-szervező tevékenység, bármilyen indíttatású is volt, mindig hasznosnak bizonyult, hiszen általában kedvező feltételek mellett - olcsó telek, részletfizetés - lehetett lakáshoz jutni.

Vác külön szerencséje, hogy a századfordulót követően volt egy-két „álmodozója”, „motorosa” a városfejlesztés, a közigazgatás, a kultúra és a gazdaság területén — egy Bauerja, egy Csányija, egy Tragorja és egy Freysingere -, akik vagyonuk egy részét közcélra fordították, tevékenységükkel a „köz”-t szolgálták