Lehet, hogy csak kevesen emlékeznek az első váci privatizációs botrányra. A váci húsüzem bezárásának és az ezt megelőző éhségsztrájk híre a kilencvenes évek elején bejárta az országos sajtót. Ebből kerestem elő két helyszíni tudósítást és egy Híradó riportot a tüntetésről.

Éhségsztrájk szalámik, karajok, pacalok között
Tegnap reggel nyolc órakor éhségsztrájkba kezdtek a Pest- Nógrád Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat dolgozói. Elhatározták: addig nem esznek, amíg a vállalat igazgatója, Mátyus Ferenc le nem mond arról a tervéről, hogy Vácról 150 munkást elbocsát, illetve amíg le nem mond hivataláról. A dolgozók azt is követelik, hogy gyáregységük önállósulhasson, mert véleményük szerint a tavalyi 43 millió forintos hiány helyett akkor profitot termelnének.
Délután öt órakor érkeztünk a gyárba. Rendes körülmények között ilyenkor már csak a portást találtuk volna itt, most viszont tele van az udvar véres fehér munkaruhás emberekkel, s fehér köpenyben jön elénk a gyáregység igazgatója, Baska Ferenc is.
— Vége van a sztrájknak — mondja, de öröm helyett feszültség van az arcán. — Itt járt dr. Raskó György államtitkár-helyettes úr, és megígérte, hogy hétfőn tárgyalásokat kezdünk arról, miként válhatunk önállóvá, a Föld-művelésügyi Minisztérium közgazdasági főosztálya pedig segítséget nyújt az üzleti terveink kimunkálásához. Azt is megígérte, hogy júniusban egy tesztet végeztetnek el a központ igazgatójával, hogy kiderüljön, alkalmas-e e feladat ellátására.
— Így tehát elérhető közelségbe került az önök önállósága. De vajon megállják-e majd a helyüket? A Földművelésügyi Minisztérium és a független szakértők egyaránt azt állítják, hogy a váci gyáregység önmagában életképtelen.
— Ellenkezőleg. Amíg a központ mondja meg, honnan vásárolhatunk, hol adhatunk el, és ő kezeli a kasszát, addig valóban nem tudunk nyereségesek lenni. Abban a percben, ha e kérdésekben önállóságot kapunk, az itteni vezetők szakértelme, a dolgozók hozzáállása, szorgalma biztosíték arra, hogy jövedelmezően üzemeljünk, hiszen 1986 előtt ez nyereséges gyár volt.
— Tavaly viszont 43 millió forint volt a veszteségük.. Azért, mert nem hagyták, hogy saját elképzeléseik szerint dolgozzanak ?
— Persze. Megszüntették hatalmi szóval a sertésvágást, azzal az ígérettel, hogy majd ellátnak minket a társgyárak feldolgozandó hússal, és már a második héten nem láttak el. Onnan szereztük be a húst, ahonnan tudtuk, annyiért, amennyiért lehetett,... Ezért nőtt a második félévben a veszteségünk 43 millió forintra, ami az első félévben, amíg saját sertésből dolgoztunk, a központ fenntartási költségeivel együtt még csak 11 millió forint volt. Azt hiszen világos, hogy a 43 milliós veszteséget jórészt a központ hibás döntése okozta. A felelősséget most mégis ránk akarják hárítani. Ez így nem megy tovább.
— A sertésvágás leállításán kívül mi okozott még veszteséget önöknek ?
— A központ, anélkül, hogy szerződései lettek volna, szovjet exportra készletezett be olyan árukat, amelyeket máshol eladni nem lehet, csak a Szovjetunióban. Hazárdíroztak. Az exportmegrendelések híján nem realizálódott, a készletet viszont tárolni kellett, s e tárolás költségei is jelentősen hozzájárultak veszteségeinkhez. Mindennek a tetejébe az a központ, amely elrendelte, parancsba adta számunkra ezt a készletezést, fogta magát, s az egész húsmennyiséget átadta az újpesti társgyárunknak, hogy az értékesítse. így az összes költségteher a mi vállunkat nyomta, a haszon viszont az újpestiek zsebét. S végezetül hadd tegyem hozzá: könyvelni is tudni kell. Önnek nem kell magyaráznom, egy központ, kis túlzással mindig annyi nyereséget vagy veszteséget mutat ki valamelyik gyáregységének, amennyit akar. S ez azért lehetséges, mert ennél a vállalatnál nem történt meg, amit pedig a vállalati törvény előír, hogy előre, a kollektív szerződésben rögzítsék a vállalat és a gyáregységek közötti gazdasági-érdekeltségi viszonyokat. Itt mindig utólag közük a ránk vonatkozó szabályokat, aszerint, hogy mi a központ érdeke.

— Ön az imént az itt dolgozók szakértelmére, szorgalmára hivatkozott. Nem kevés biztosíték ez az önálló működés sikeréhez?
— Természetesen felmértük a piacot is. Elsősorban a hazai fogyasztókat célozzuk meg. Kifejlesztettünk egy sor olcsó árut, de igényesebb termékek gyártására is készen vannak a terveink, a gépeink és az embereink. A környező áruházak, nagyfogyasztók
mind kinyilvánították szándékukat, hogy amint önállóak leszünk, elsősorban tőlünk vásárolnak.
— Van-e tartozásuk, amelyet, ha önállóak lesznek, önállóan kell törleszteniük ?
— Bizonyára van, de pontosan mennyi, fogalmam sincs.
— Hogyhogy?
— Úgy, hogy a mi szállítóinkat a központ fizeti ki, mert ő kezeli a kasszát. Hogy kinek fizetett, kinek nem, arról nekünk sejtelmünk sincs. Ezt utólag közlik velünk, negyedévenként. Valahogy úgy nézünk ki, mint az a háztartás, ahol az anyós kezeli a pénzt, de a fiatalasszonyt vonják felelősségre, ha nem jön ki belőle.
—Mi lesz a 43 milliós veszteséggel? Azt kinek kell kifizetnie?
— Nagyon remélem, hogy nem nekünk. Bízom a Földművelésügyi Minisztérium igazságérzetében.
Sokan bíznak benne az udvaron ácsorgók közül, de nem annyira, hogy ne tartanák szárazon a puskaport. Miután a gyáregység-igazgató távozik — várja a tévéhíradó stúdiója Budapesten — az emberek úgy döntenek, amíg
nem hangzik el nagy nyilvánosság előtt is olyan ígéret, amely teljesen megnyugtatja őket, nem hagyják abba az éhségsztrájkot. Reggelig mindenképpen maradnak.— Miért? — kérdezem
Pintér Sándort, a Szolidaritás Független Munkás Szakszervezet helybeli ügyvivőjét.
— Szeretnénk jelezni, hogy komoly a szándékunk, s nem tágítunk, amíg a követeléseink teljesítését nem látjuk biztosítottnak.
Akikkel beszéltem, mind azt mondják, nem az a nehéz, hogy ennyi finomság között éhesek maradjanak. Ennél
nyomasztóbb súllyal nehezedik rájuk a gondolat: mi lesz velük, ha mégis elbocsátják őket. Ők húsipari szakmunkások, csak ehhez értenek. S Vácott csak ez az egy húsüzem van. Vajon lesz-e a neve: VÁCI HÚSÜZEM?

1991. május 10.

Az éhségsztrájk sem segített a váci húsüzemen

A kilencvenes évek elején a régi lapok archívumában már egész irodalom van a Pest Nógrád Megyei Húsipari Vállalat (Penomah) váci üzemé­nek keserves sorsáról. Mint arról korábban már beszá­moltunk, a munkavállalók
már 1990 szeptemberében bejelentették önállósodási szándékukat. Azóta a helyi munkások képviselői minden fórumot megjárták. 1991 áprilisában beadták ezzel kapcsolatos kérelmüket, s májusban a Földművelésügyi Miniszté­riumban Raskó György közigazgatási állam titkárral tárgyaltak. Akkor segítséget ígértek nekik a privatizáció­hoz.
Mivel mindez nem valósult meg, az elkeseredett em berek éhségsztrájkot kezdtek, majd Fördős Attila és Pintér
Sándor, két szakszervezeti vezető, önégetéssel akartai az igazságot megszerezni a munkástársaknak. Végül demonstráció lett az ügyből, majd tárgyaltak a Penomah akkori vezérigazgatójával. A privatizációs Canossajárás ma is tart, de úgy tűnik,  most már bezárul előttük minden kapu.
A legutóbbi fiaskót akkor szenvedték, amikor januárban a Vagyonügynökség pá­lyázatára elkészítették az üzleti tervet, de a hatalmas adósságok miatt — amelyek a Penomahot csődbe juttatták, és ezáltal Vácot is terhelik — képtelenek a tulajdonlásban a Szolidaritás által képviselt munkavállalók szerepet vállalni.
És most mindehhez hozzá­ jött egy olyan becsületbeli ügy, amely miatt kedden munkásgyülést és utána sajtótájékoztatót tartottak. Egy magnókazettáról lejátszották azt a valószínűleg titokban készült hanganyagot, amelyben az önkormányzat gazdasági bizottságának elnöke, Tóth Zsiga Miklós — aki a Közép-magyarországi Tejipari Vállalat igazgatója — tolvajnak, csalónak nevezte a vágóhíd dolgozóit.
Megkérdeztük Tóth Zsiga Miklóst, milyen alapon állítja ezt. Elmondta, hogy a hús­üzem témája nem volt napirenden a bizottság ülésén, hanem magánbeszélgetést folytatott néhány bizottsági taggal.
— Nem tudom, hogyan került ki ez a hanganyag az önkormányzattól. Mindenesetre utánanézünk. Sajnos, az a
baj, hogy nem lehet segíteni a húsüzemieknek, pedig én akartam . Annyira zaklatott ott minden, hogy emiatt nem
fektet be senki oda pénzt.
— Azok a szavak, amelyek miatt ilyen nagy a felháborodás, elhangzottak az ön szájából?
— Valóban mondtam ezeket, de azt mindenki tudja, hogy a vágóhídon lopások, betörések voltak.

Elvittek paprikát és egyéb adalékanyagokat is. Bizonyítsák be, hogy nem így van. Különben is rájuk csak akkor lenne sértő, ha nyilvánosan hangzik el vagy jegyzőkönyvbe került volna az egész.
Fördős Attiláék a munkásgyűlés előtt tisztázni akarták a magnószalag ügyét a város polgármesterével, de ez nem
sikerült. A munkásgyülésen nagy volt a felháborodás, a dolgozók bíróságra akartak menni. Ám az az ügyvéd, aki
a privatizációs dolgokban jogi tanácsot ad nekik, azt mondta: „az egész közösség nem mehet bíróságra, de Pintér Sándor és Fördős Attila igen”. Ezt 'követően a két szakszervezeti vezető bizalmi szavazást kért a gyűlés résztvevőitől. A váci húsüzem dolgozói megadták azt, és fölhatalmazták őket, hogy a lehetőségek szerint folytassák a közös ügyet. Tették ezt annak ellenére, hogy köztudott, e hónap végén megindul a felszámolás a csődbe jutott, többmilliárdos adóssággal rendelkező Penomah ellen, és ez a váciakat is maga alá temeti.
És úgy tűnik — mondták —, nincs is keresnivalójuk már a privatizációban, mert az elvek a decentralizációra
ugyan megvannak, de azok a gyakorlatban alig érvényesülnék, lehetetlenné téve, hogy tulajdonhoz jussanak.
Egyébként is elterjedt a vá­rosban, hogy egy üvegesmester és társai akarják megvenni a gyárat.

(lendvai)

1993.03.03.